Bennünk a világ
Köszöntelek az oldalamon.Itt mindent megtalálsz amire szükséged van.Nézhetsz,képeket,olvashatsz meghökkentő,vagy mulatságos történeteket,és kaphatsz tippekeket ajándékkészítésre is.
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Kékkel:megható Naranccsal:vicces Lilával:hihetetlen
Egy kutya, aki "...közelebb állt az „ember” fogalomhoz sok, nagyon sok önző embernél..."
November volt. A hideg reggelen köd szállt le a tájra, mely még szürkébbé festette a napomat. A mezőről varjak károgása hallatszott, éreztem, közeleg a tél.
Álmosan vágtam neki az útnak, mely a buszmegállóba vezetett. Mikor odaértem, a kóbor kutyák, akiket már régóta ismertem akkor, boldogan rohantak oda hozzám, és üdvözöltek, úgy, ahogy azt minden napon tették. Én adtam nekik enni, mint ahogyan azt minden napon tettem azelőtt is. Egyszerre azonban a szürkeségből egy még szürkébb alak rajzolódott ki, egy nagy, bozontos kutyáé. Nem volt szép, félelmetes volt, ápolatlan és nagyon sovány. Írfarkas keveréknek látszott, legalábbis fejéből, szőrzetéből és testéből ítélve, ám méretét tekintve kicsit kisebb volt. Az emberek utálkozva húzódtak arrébb, mikor Bozont feléjük közeledett. Volt még nálam egy darabka kenyér, azt odaadtam neki, s ő kissé félénken ugyan, de elvette tőlem. Szaglászta egy ideig, majd mohón befalta, nehogy a többi kutya elcsenje tőle az ételt.
A szürkeségből most egy másik, teljesen megszokott folt emelkedett ki. Jött a busz. Ott kellett hagynom a kutyát, s el kellett indulnom az iskolába. Hazafelé nagyon siettem, és mikor leszálltam a buszról, azt láttam, hogy a kutya egy kocsma előtt van.
Egy kocsma előtt, ahol etetik a kóbor kutyákat. De neki nem engedték, hogy itt ételhez jusson, söprűvel zavarták el a kocsma elől. Bozontot senki sem szerette. Féltek tőle. Azt mondták nekem is, jobb, ha tartok tőle, mert bolond ez a kutya. Hallgatva a gyáva emberek tanácsára, elkerültem a kutyát, s úgy indultam haza. A többi kóborló eb most nem követett, azt hiszem, elmentek valahová ételért könyörögni.
Miközben hazafelé ballagtam egyszercsak valami nedves ért a kezemhez. Hátranéztem. Bozont volt az. Óvatosan végigsimítottam kócos fejét, mire ő örömében vállamra tette két hatalmas mancsát, s próbált néhány kutya-puszit adni, de mindannyiszor kicseleztem őt, ezért végül lemondott erről a szándékáról. Viszont hazáig kísért, s aztán leült a kapu elé. A kutyám csaholása azonban elriasztotta őt egy idő után.
Másnap Bozont újból a buszmegállóban várt, távol fajtársaitól, akik boldogan ugráltak körül, mint minden nap. Távol, egy fa alatt kucorgott csendesen, és várt. Mikor odamentem hozzá, ő is boldogan üdvözölt, de a többi kutyával ellentétben, ő nem kérte az ételt, ami a kezemben volt. Nem az ételt várta, hanem engem. Végül azért letettem elé a párizsit, amit el is fogyasztott. Ezután velem volt, addig, amíg a busz meg nem jött. Egy ideig futott a jármű után, majd lekanyarodott egy kis utcába.
Mikor leszálltam a buszról, már ott várt rám a megállóban, kicsit távolabb a többi kutyától. Miután leszálltam, elindultam haza, és egész kutya-sereg kísért. Mindnek volt néhány saját, érdekes, vicces vagy szomorú története, amit mindenki ismert. Mindnek, csak Bozontnak nem. Az ő történeteit én, s csak én ismerem. Az ő szívét én, csakis én ismerem, mert mások féltek tőle. Jött mellettem a hat kutya, a kicsik, a nagyok, a szépek- és Bozont, a „félelmetes, ronda kutya”… Egy öreg néni jött velünk szemben, s volt nála étel. Magához hívta a kutyákat, akik mind örömmel futottak felé. Mind, a kicsik, a nagyok, a szépek, csak Bozont, a hűséges kutya nem. Ő mellettem maradt mindvégig. Minden nap hazakísért, minden reggel a buszmegállóban várt- távolabb a társaitól.
Egyik nap, mikor hazakísért, az egyik kocsmából egy részeg alak rámordított, mire az összes kutya elrohant mellőlem, csak Bozont nem. Ő szembefordult a felénk futó emberrel, és félelmetes morgással adta tudtára, hogy engem nem bánthat, amíg ő mellettem van. A férfi el is indult egy idő után a másik irányba. Én lehajoltam, és megöleltem Bozontot, azt a kutyát, aki olyan hűséges volt. Azt a kutyát, akit senki nem szeretett, csak én.
Bozont már nem csak elhagyatott lélek volt többé, aki céltalanul s haszontalanul él ebben a világban. Több lett ennél, és számomra is több lett mindennél, mert tudott szeretni, és akár saját életét is feláldozta volna azért, akit szeret. Ez a kutya közelebb állt az „ember” fogalomhoz, sok, nagyon sok önző embernél.
Romániában egy Vaslie névre hallgató kutya a kukoricásból vitt haza egy csecsemőt. Gazdái egy napon arra ébredtek, hogy Vaslie idegesen kaparja az ajtót, és hangosan ugat. Kinyitották hát neki az ajtót, s a kutyus kirohant, mire ők is utána indultak. Az eb egy mozgó batyut hozott magával, melyet kinyitva - a házaspár legnagyobb meglepetésére – egy újszülött kisfiút pillantottak meg. Azonnal értesítették erről a polgármestert, mivel azt hitték, a kutya ellopta valahonnan a csecsemőt. Ez viszont nem így történt; sehonnan sem hiányzott egyetlen gyerek sem. Később kiderült, hogy a gyermeket szülei elhagyták.
A szoptatós szuka kutya az erdő szélén élelem után kutatott, s ekkor vette észre az elhagyatott csecsemőt. Gondolkozás nélkül hazavitte hát a kéthetes kislányt, s úgy próbálta nevelni, ahogy saját kölykeit. A kutya gazdája szerencsére észrevette, hogy egy „új kölyökkel gazdagodott az alom”, s hívta a rendőrséget. Az orvosok szerint a gyermek két napot töltött az erdőben, de ennek ellenére jól van. Köszönhető ez annak a bátor kutyának, aki a babát először egy forgalmas úton, majd egy szöges drótkerítésen keresztül kellett, hogy hazaszállítsa. A szuka azonban olyan ügyes volt, hogy sem neki, sem a kislánynak nem esett baja.
A bátor ló
A farmunk egy erdő előtt állt, így sokszor gyönyörködhettem a vad állatokban. Leginkább a prérifarkasokat kedveltem, ők voltak a kedvenceim. Egy őz is gyakran megfordult felénk, a tavasszal életet is adott egy gidának.
Két prérifarkas azonban, meglátva a gidát, úgy gondolta, hogy ez éppen megfelelő vacsora lesz kettejüknek. Megtámadták hát a gidát, akit az anyja próbált megvédeni, úgy tűnt, sikertelenül. Ez éppen elég volt az én öreg kanca lovamnak, Bonnie-nak, hogy a kojotok felé vágtázzon, s ezzel elijessze őket a kicsitől. Azok meg is ijedtek, igaz, csupán néhány másodpercig, de ennyi idő elég volt a suta és a gida számára, hogy menekülőre fogják. A prérifarkasok még üldözték őket egy ideig, de végül az őzeknek sikerült elmenekülniük.
Cicák a zsákban
Én amikor a kutyusommal /Sisivel/ mentem ktyaiskolába és jöttünk már hazafele, akkor ( a bicikliről) hangos nyávogást hallottam. egálltam és füleltem. Megint hallottam! Közetlenül melőlem, de macskák sehol.... Aztán leszálltam és félreraktam a biciklit... Láttam egy fekete zsákot ami mozgot...Eeinte azért kicsit viccesnek találtam, hogy "mozgó fekete zsák", de aztán megfogtam és megint nyávogtak a macskák. Akkorra ért oda anya, de őazt mondta, hogy hagyjam ott őket (abban a zsákban!!!!!!!!!) mert hogy a Sisi úgyis megfogná őket...de én nem tudtam otthagyni őket (pedig nem szeretem a macskákat...). Megfogtam a zssákot és kicsomóztam a tetejét. Aztán leraktam a földre, hogy ki tudjanak jönni a macská! Négy pici (kb 1 hetes) macska mászott ki belőle... Persze haza nem vihettem őket, mert ugye kutya...házban meg nem lehet...sajna, de mondjátok meg, hogy lehetnek eilyenek az emberek? Egy szemétdombra egy nejlonzsákban kidobni a macskákat, ráadásul egy hetesen? Akkor legalább adja be a menhelyre, vagy valami! De nem, egy szemétdombra kellett az erdőbe kihajítani őket... szegények... amikor arra megyünk mindig csak rájuk gondolok... Vaon élnek még? :( Ki lehet ilyen gonosz?
Egészen sokféle állatom volt már… Kutya, macska, nyúl, hal, béka, gőte, galamb, teknősbéka, vadászgörény és még sorolhatnám. Sőt! Volt egyszer egy pár zebrapintyem is. Elég régen történt, de még tisztán emlékszem arra a napra… Azelőtt mindig a ketrecében kellett lennie az én kis pintyemnek. Azért kellett a ketrecében lennie, mert én nagyon szerettem. Elláttam mindenféle finom étellel őt, beszéltem is hozzá. Nagyon boldognak tűnt. Egy nyári napon kitettem a kalitkáját a szabadba, hadd itassa tele tüdejét a házon kívüli levegőből. Ő azonban nem a házon kívüli levegőt szerette, hanem a „szabadság levegőjét”. Ahányszor kitettem a kalitkáját nagyon boldog lett. Ezen a napon szökött el. Tíz évig élt nálam, már nagyon öreg madár volt. A párja egy évvel azelőtt elpusztult. Talán érezte, hogy nem él meg többet ennél a nyárnál, de ezen a nyáron nagyon boldogan élhet. Nem tudom, miért épp akkor repült el, talán semmi oka sem volt ennek, de a lényeg, hogy azon a napon hagyott ott. Már nem bánom, hogy elrepült. Legalább megízlelhette a szabad életet, legalább ezen a nyáron szabad volt…Az „aranykalitka”
Az osztály halai
Az egész azzal kezdődött, hogy az osztályunk szeretett volna egy akváriumot az osztályterembe. Az osztályfőnökünk belegyezett, hogy legyenek halaink. Ezért aztán beszereztünk egy akváriumot, és bele halakat is. Sokáig gyönyörködhettünk a közös állatkáinkban, de egy hideg, januári napon két hal elpusztult.
Reggel, mikor egy osztálytársammal benyitottunk a terembe, azt vettük észre, hogy két hal teteme lebeg a víz felszínén. Még ma sem tudom megérteni, hogy azt a két guppit miért sirattuk meg annyira… Mindenesetre, mikorra mindenki megérkezett a két halat kiemeltük a vízből és egy kis rongydarabba burkoltuk a tetemeket. Az iskola hátsó kertjébe indultunk, hogy eltemessük a halakat. Egész csapat követett minket. Igaz, sokan nevettek rajtunk, hogy ennyi hetedik osztályos gyerek hogy képes ilyen gyerekes dolgokra, és hasonlók. De mi nem törődtünk velük. Hátramentünk, és ástunk egy gödröt. Lassan belefektettük a két kis halat. Ekkor sokan sírni kezdtek, sokan pedig csak bámultak maguk elé. Eközben a jéghideg hó hatalmas pelyhekben szakadt, arcunkra is jutott belőle, ami meleg könnycseppektől ázott. Még álltunk néhány percig a halak „sírhelye” mellett, majd továbbálltunk.
Igazán érdekes volt, hogy ezek a halak mennyire a szívünkhöz nőttek. Sokszor olyan élőlények állnak legközelebb hozzánk, akiket más semmibe vesz. De ettől nekünk nem soha szabad elvesztenünk az általuk érzett szeretet. Az ilyen kis lények szeretete tesz minket jobbá.
Boldogan megyek haza az iskolából a névnapomon. Otthon anya azzal a hírrel fogad, hogy megszülettek a kisgörények... Kimondhatatlanul örültem! Ledobtam a táskámat az ágyra, és És én még azt hittem, hogy ez "névnapi ajándék az égtől"... És... Valóban, az volt... Bár életem egyik legszörnyűbb élménye volt, s még néha most is látom a fájdalomtól vergődő ártatlan kis állatokat, ilyenkor pedig mindig könnybe lábad a szemem, s olykor hangosan sírok is... De mégis, az a tehetlenség, amit akkor éreztem, az, hogy nem tudok segíteni a szenvedő kis állatokon, késztetett valamire... Úgy döntöttem, szembeszállok minden félelmemmel és rossz élményemmel, és enyhülést hozok annyi szenvedő állat életébe, ahányéba csak tehetem! Hogy nem érdekel sem idő sem pénz, mindenemet az állatokra áldozom, hogy segíthessek rajtuk. Így is teszek azóta is, minden tőlem telhetőt megteszek, s igen sokszor érek el sikereket. Igaz, még most is sok állat pusztult el szemem láttára, olyanok, akiken már a legnagyobb szeretet s elszántság sem tudott segíteni. Az én névnapi ajándékom mindennél többet ért; megtanultam az évek folyamán, hogy felelősséggel tartozunk az álaltok iránt, s hogy olykor nem a saját, hanem mások érdekében kell cselekednünk. 
rohantam megnézni őket. Bekukucskáltam az oduba, és a kis,
csupasz görénykék ott mocorogtak. Mikor apa hazajött,
ellenőriztük a létszámot. Nyolc kicsi született, egy halva.
Másnapra újabb kisgörény halt meg. Az ezt követő napok már
több boldogságot hoztak; a kicsik szépen fejlődtek,
erősödtek, kinőtt már egy kis szőrük is. De egyik délután az
anyjuk-előző nap semmi baja nem volt- hirtelen teljesen
kiszáradt. Elvittük állatorvoshoz, de mire odaértünk, már
alig lélegzett. Az orvos azt mondta, a kicsik túl sokat
szoptak, és csak pihennie kell. A kicsiknek adott
cica-tejpótlót. De az anyjuk másnap sem lett jobban. Nem
evett, nem ivott, hasmenése volt. Ami tápanyag a
szervezetébe került, azt mi nyomtuk a szájába fecskendővel.
Az állatorvosnál kapott vitaminkúrát minden nap, így ment ez
három napon keresztül. A harmadik napon már nagyon rosszul
volt; hörgött és hányt is. Meghoztuk hát a döntést: el kell
altatni. Maci talán csak a két halott kölyke után indult a
szivárványhídra... A többi pici jól volt, 5 hetes koruki
nevelgettük őket cumisüveggel, és már húst is tudtak enni.
De egy délutánra nekik is hasmenésük lett, és hánytak is.
Éppen előtte nyílt ki a szemük... Az állatorvos nem is tudta
fogadni őket, olyan picik voltak. Néhány nsp elteltével a
kölykök szinte teljesen kiszáradtak, hasfogót kaptak, és
vitaminokat a tejbe. A legkisebb már az első napon majdnem
meghalt; csak aludt. A szájába nyomtam a cumisüveget, és
belenyomtam a tejet a torkába. A többi kölyök, akik mind
életerősek voltak, a negyedik napra kezdtek nagyon
szenvedni. Az ő haláluk fájdalmasabb volt, mint a kicsié.
Az egyik a negyedik napon halt meg; odrdítozott, visított a
fájdalomtól, a levegőbe kapkodott és forgott körbe-körbe. A
másik ugyanígy halt meg rá egy nappal. Ezután a megmaradt
kölyköket elaltattik, megkíméve a szenvedésüktől.
Én meg csak sírtam-és sírtam utánuk, és most is épp azt
teszem, pedig már egy éve történt, és új görit is
kaptam, és azt is tudom, hogy jó helyen KELL lenniük...
Ennyi szenvedés után nem kerülhettek rossz helyre!
Az állatvásáron zajos összevisszaságban keveredett a kikiáltók harsogása és az áruba bocsátott állatok hangja. Csirkék, pulykák, malacok és birkák zsúfolódtak össze ketrecekben, vagy egymás mellé kötve. A tömeg magával sodort, nem sok esélyem volt az állatokat közelről megtekinteni.Az utolsó esély
Ekkor a tekintetem váratlnaula piactér szélén lehorgasztott fejjel álldogáló pej ló tekintetével találkozott. Átvágtam magam az embergyűrűn, hogy közelebbről szemügyre vehessem a lovat.
Tíz nemes származású, lipicai lovatt tartok, a lovak iránti szeretetem határozza meg az egész életemet.
A pejhez érve döbbenten láttam, hogy kivénhedt, öreg kanca áll előttem, amelyet az emberek még arra se méltatnak, hogy érdeklődjenek felőle. A lóból szinte áradt a szomorúság. Komoran meredt maga elé, szőre kopott, fénytelen volt, satnya izmai erőtlenségről árulkodtak, háta kiült, horpadt, lerítt róla, hogy egész életét kemény szolgálatban töltötte. Kantárját egy alacson, sovány, kalapos ember szorongatta.
- Nem adom drágán Szelént -szólított meg - Már nincs rá szükségem, régen le kellett volna adnom a vágóhídra, de megszántam, ezért kihoztam a vásárra, gondolta, talán elkel, s így elkerülheti a kegyetlen halált.
A ló eközben homályos szemmel, de értelmes tekintettel nézett rám. Megsajnáltam, miközben tudtam, hogy nekem nincs szükségem egy vén, öreg gebére. A szívem viszont arra figyelmeztetett, hogy ha mos továbbállok, a lónak az utolsó esélye is köddé válik. Hirtelen látni véltem, ahogyan a bekötött szemű ló fejére lesujt egy hatalmas erejű csapás, és a leterített állat kileheli a páráját.
- Megveszem! -jelentetttem ki olyan hévvel, hogy maga is elcsodálkoztam. Tudtam, nem sok hasznát veszem az öreg kancának, de rajtam ne múljon az a kis idő, ami még hátra van az életéből.
Miután elengedtem a legelőn, a ló olyan könnyeden ügetett a magasra nyújtózkodó pipacsok között, mintha szárnyra akarna kelni. Vulkánként tört ki belőle a túláradó boldogság, ügetését hosszú galoppozás követte. Nem egy öreg kancát láttam száguldozni a hatalmas mezőn, olyan volt, mintha egy kiscsikó vágtatna lelkesen, szabadon cikázva ide-oda.
Szelént a legelő és a birtokot körülölel pázsit egyaránt vonzotta. Bármilyen korán is keltem, Szelént mindig a legelőn találtam. Hetekig tartott, mire kinyomoztam, hogyan kerül a bezárt karámból a kék ég alá.
Egyik hajnalon épp szénát akartam cserélni a lovak alatt, amikor megláttam hogy Szelén puha, rózsaszín orrával addig bökdösi a karám reteszét, amíd odébb nem tolja. Döbbenten álltam, miközben Szelén meglökte az ajtót, és kisétált az istállóból. Teljesen önállósította magát.
Míg a többi lovat mindennel el kellett látni, a vén pej teljes természetességgel mindenből kiszolgálta magát. Minden nap kiment a legelőre, tett néhány kört, majd visszasétált az istállóba, ott ivott, aztán körbejárta a házat, s időnként némi alma reményében bepillantott a konyhaablakon. Mikor számára idegen autó, vagy ember közelítette meg a birtokot, fejét magasra emelte, és prüszkölve megrázta, így mutatva ki nemtetszését.
Június tizennegyedikén -Szelénre bízva a birtokot- elmentem a birkavásárra. Későre járt már, amikor hazafelé menet, a fekete pusztaságban egy apró, égő fénypontra lettem figyelmes. Amikor a birtok felé közeledetem, a sötétből hirelen hatalmas fénycsóva elmekedett az ég felé. Őrült sebességre kapsolva száguldottam, az úton kocsik sorakoztak egészen házamig. Amint odaértem és kipattantam a kocsiból, megcsapott az égett fa szaga. Sűrű füstfátyol lengte be az istállót, amit a forró lángok már felemésztettek.
- Ó, nem! -kiáltottam fel -, a lovaim, azok a csodálatos lovaim, mindd odavesztek!? -Térdre zuhantam, arcomat a kezembe temetve zokogtam tehetetlenségemben. Miután a tűzoltók eloltották a tüzet, elmentek, és lassan-lassan a szomszédaim is szétszéledtek. Egyedül maradtam a fájdalmammal. Elpusztultak a lovaim! A vemhes kancák és a megnem született csikók! Nem tapossák lábaikkal többé a legelőt. Minden odaveszett, mindet felemésztett a tűz. Nem maradt semmim, csak a mérhetetlen fájdalom. Kínlódva felálltam, úgy éreztem, nem tudom tovább nézni a porig égett istállót, amelyben a hamu alatt fekszenek a lovaim.
Mielőtt bementem, még egy utolsó pillantást vetettem lovaim sírhantjára, és ekkor a sötétből lassan kivált egy alak. Szelén volt, az öreg gebe. Odaszaladtam hozzá, megsimogattam hatalmas fejét.
- Te egy igazi túlélő vagy, veled a forró lángnyelvek sem bánnak el -súgtam a fülébe, majd Szelént a köszöb előtt hagyva, a szobámban az ágyra rogytam.
Korán reggel ébredtem, szerettem volna álomnak hinni a tegnap történteket, de a valóság egy másodpercre sem engedte, hogy meg nem történtnek higgyem az egészet. A horizonton felbukkanó nap vörös ködöt vont az ég aljára, a gyenge sugarak megvilágították a hajnali dértől nedves füvet.
- A képzelet játszik velem? -kérdeztem hangosan, mikor megpillantottam az északi legelnőn a harmatos füvet legelő lipicai lovakat. Szívem a torkomban dobogott, kezem-lábam remegett, miközben a lovaim felé futottam. Minden lovam hiánytalanul, éségben megvolt! Azt sem tudtam, melyiket öleljem előbb. Aztán megpillantottam Szelént, aki vágtatva rohatn felém, lábai hangosan dobogtak a talajon. Sörényébe kapott a szél, testét lepelként fedte a korom. Ekkor döbbentem rá, hogy Szelén nyitotta ki az istállóban a félelemtől megbokrosodott lovaknak a reteszt.
Megbabonázva néztem a vágtató lovat. Már tudtam, azzal, hogy Szelént megvettem, a világ legjobb üzletét kötöttem meg.
Hazafele mentem a vonat állomáson mikor észrevettük barátaimmal a sínek között hogy fekszik valami. Csodálkoztunk odamentünk megnézni és mikor megláttuk hogy egy cica szörnyű érzés keltődött bennünk. Mi éreztünk magunk rosszul közbe nem mi tettük. Na de elmondom mit láttunk. Szegény cicának le volt vágva a lába,a kis fejecskéje széthasadt és az egyik lába félig levágódott. Szörnyű látvány volt még nézni is. Milyen lehetett átérezni? Ez a cica szörnyű kínok között halt meg. -Kikötötték valószínű egy kőhöz (a kötőeszköz zacskó) Mikor megláttam egyből tudtam mit kell tennem, ezért álltam neki ennek a cikknek. A legszörnyűbb tett még az volt hogy 1 hónapig ott hagyták szegény cicát, mikor ismét láttuk a csontjai maradtak meg. Ezekről készítettem, fotót hogy beküldjem milyen gaz tett volt. Így vághatodott le a lába: A cica kapálózni kezdett mikor meglátta a vonatot de nem tudott elugrani a kőtől. Előre próbált akkor levágta a lábát majd ahogy neki csapódott arrébb repítette a cicát. Valószínűleg lány cica volt és mikor még egybe láttuk úgy látszott vemhes volt.
De a legfelháboritóbb a következő volt:
Greyfriars Bobby Egy kutya, aki hű tudott maradni gazdájához. Egy kutya, aki tudta, a hűségnek a halál sem lehet akadálya! Aki tudta, mit jelent szeretni. Ma egy szobor áll tiszteletére Skóciában. Mert ennek az aprócska skye terriernek hatalmas, meleg szíve volt, szeretete pedig semmilyen határt nem ismert! Ez a kutya volt Greyfriars Bobby. A kutyus egyedül élt gazdájával, aki minden héten szerdánként elindult vele az edinburghi vásárba, ahol mindig pontban 1 órakor, ugyanabban a vendéglőben ebédeltek. 1858… Bobby gazdája meghalt. Bobby a temetési menettel tartott, annak ellenére, hogy a templomkertbe nem engedtek be kutyákat. Alig telt néhány nap, és a vendéglős arra lett figyelmes, hogy Bobby a megszokott helyén várja az ebédjét. A vendéglős megsajnálta szegényt, és odaadta a szokásos ételt. Miután a kis eb ezt megette, azonnal el is tűnt. Így ment ez ezt követően minden nap, egészen addig, míg a vendéglőst kíváncsivá nem tette, vajon hova indulhat az ebéd után a szegény kis állatka. Egyszer ugyanis követte a kutyát, s meglepetten vette észre, hogy az apróság a temető felé tart. A terrier egy kis lyukon átmászott, és gazdája sírjához rohant, melyre azonnal rá is feküdt. Mint később kiderül, a kutyuska egész nap a gazdája sírján időzött, csak ebédre tért be a vendéglőbe- minden nap egykor. A szőrmók tulajdonképpen a síron lakott! Ennek ellenére, nem zavarták őt el a temetőből, hiszen minden bizonnyal megszakadt volna a picur szíve. Sőt, még egy kis házikót is készítettek neki a templomkertbe. Igaz, ezt nem nagyon használta a csöppség, eső, fagy, tűző nap sem volt számára akadály – mindig gazdája sírján kucorgott. Illetve, majdnem mindig. A leges-legzordabb időkben behúzodott a házikójába, de csak addig, míg az idő elviselhetőbbé nem vált. Így ment ez 14 éves keresztül. Bobby 1972 január 14-én távozott a szivárvány-hídra. A kutyát ugyanoda temették el, ahová gazdáját. Sírján ez áll: "Let his loyalty and devotion be a lesson to us all". Ez magyarul nagyjából így hangzana: „Az ő hűsége és odaadása legyen a példa számunkra!” Bobby sírja és szobra ma Edinburgh legnagyobb látnivalói közé tartozik. Sokan az apró kutyát a valaha élt leghűségesebb és becsületesebb edinbughinak vélik.
Éjszaka közepe volt... Éppen aludtam, mikor hirtelen felébredtem egy hangra. Mintha icipici kutyák sírtak volna az udvarunkban. Álmosan felálltam, majd az ablakhoz mentem, hogy megnézzem, mi ez a nyekergés. Azt hittem, hogy megint bedobtak hozzánk egy doboznyi kutyakölyköt, de semmit sem láttam. - Talán csak képzelődtem- gondoltam, majd visszafeküdtem. Nem sokkal később azonban újra hallottam a hangot, és ezalkalommal lementem körülnézni, de sehol nem volt kiskutya. Felmentem lefeküdni újból, és megint hallottam a hangot. Mérgesen felálltam, és kinéztem az ablakon. Most nem hallgatott el az a fán ülő valami, ami a hangot adta ki. El is csodálkoztam, hogy a kutyanyekergés a fáról jött. Kiléptem az udvarra, és becsaptam magam után az ajtót. (Bocsi anya! :P) A madár hirtelen elrepült a fáról. A hangot ugyanis nem kutya, hanem madár adta ki! Fogalmam sincs, milyen madár lehetett, de lehet, hogy valami hangutánzó madár, aki háznál nőtt fel, s ezért tanulta el a kutyasírást. Mindenesetre utána elmosolyodtam, mivel végig egy madár hangja végett nem tudtam aludni. :P
Ezt a barátaim mesélték nem velem történt meg de akkor is borzalmas!Egyszer egy ház elé letetek egy szatyrot kiskutyák voltak benne. a ház tulajdonosa kijött és megérdezte e járókelőktől hogy nem tudják-e hogy ki tette ide?! senki nem tudta rá választ.Egyszer csak azt kezdte el kérdezgetni tőlük,hogy nem kell-e egy nekik senki nem kért kiskutyust.A ház tulajdonosa kiásott egy 1,2 métres gődröt beledopta a kutyusokat,majd beásta őket.Még hallani lehetet a nyüszitésüket amikor elkezdett a kiásott gödör helyén ugrálni,majd pár perc múlva abbahagyta és bement a házba.Azóta is csak pár ember tudja ezt a története és akik meg ott voltak a színhelyen nem tudtak segíteni mivel 5-6 évesek voltak.
Az öregasszony apró házikóban állt botjával, és egyetlen társával, kevert fajtájú cicájával, Kittyvel. Eva Chesney lassan körüljárt roskatag, százesztendős házában, kis fahasábokat tett a kandallóba, és kinézett az éjszakai hófúvásba. A reggel meghozza majd a fehér karácsonyt Stevens Pointnak. Eva különösen sokat várt ettől a karácsonytól - ez lesz az elő szentestéjük Kittyvel. A hetvenéves asszony nemrégiben fogadta örökbe a kölyökcicát; a pár hónapos Kitty teljesen megváltoztatta az idős asszony életét. Evát boldoggá tette a macska társasága, sokkal kevésbé nyomasztotta a magány. Amikor közeledett az éjfél, Eva fogta a botját, és lassan felbaktatott emeleti hálószobájába. Elbágyadt, a cica viszont tele volt energiával, ide-oda suhant gazdája lábai között. A küszöbnél Eva jó éjszakát kívánt Kittynek, és csendesen becsukta az ajtót. A ház gazdája nem tudott volna aludni az egész éjjel hancúrozó cica mellett. Amikor Kitty is elfáradt, lerobogott a földszintre, és összegömbölyödve leheveredett a kandalló előtti pokrócra. Hajnali fél öt körül a kandallóban még mindig lángolt a fa, ontotta a szürkés-fekete füstöt. A sűrű füstfelhő elhasználta az oxigént, elöntötte az összes földszinti helyiséget, és már felfelé gomolygott. A szén-monoxid-mérgezés miatt legyengült, kábult cica ekkor ébredt fel. A küszködve lábra álló Kitty elindulhatott volna a bejárati ajtó alatt beáramló friss levegőhöz. Esetleg felkapaszkodhatott volna az ablakpárkányokra, hogy a hideg éjszakai levegőt elzáró ablakot döngesse. Ehelyett a legsűrűbben gomolygó fekete füstben a ház belseje felé, a lépcsőkhöz vánszorgott, ahol még az éjszakai sötétségben is jól látó szeme felmondta a szolgálatot. A lépcsősor aljánál a levegő után kapkodó pici cica rátette a mancsát az első fokra. Ugyanazok a lépcsők, amelyeken naphosszat rohangált fel és alá. most hegységek láncaként tornyosultak. Állandóan levegő után kapkodva az apró mancsok lassan felkapaszkodtak a gazda szobájáig. A cica halk nyávogással hívta gazdáját, de nem kapott választ. Kitty maradék kis erejével kaparni kezdte az ajtót. Percek múlva zaj hallatszott az ajtó mögül. Kitty felébresztette Evát, aki megérezte a füstszagot, és a sötétben a botja után tapogatózott. Ő is levegő után kapkodott, de nem vesztette el a lélekjelenlétét. A gyenge nyivákolás elvezette a lépcsőkig. Eva perceken belül kiért a házból, és lihegve szívta be a friss levegőt. Kitty azonban nem tudta követni. A füst legyűrte, összeroskadt az utolsó lépcsőfokon. Karácsony napján Eva életben volt, és elmesélte hős kittyje önzetlenségét. Kitty adta a legnagyobb karácsonyi ajándékot - a saját életét áldozta fel, hogy megmenthesse azt, akit szeretett.
78 500 helyett MOST 0 Ft.
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 8
Tegnapi: 1
Heti: 10
Havi: 38
Össz.: 5 066
Látogatottság növelés
Bennünk a világ - © 2008 - 2024 - bennunkavilag.hupont.hu